Széchenyi István születésének 234. évfordulóján koszorúzással és emléküléssel tisztelegtek a „legnagyobb magyar” szellemi öröksége előtt.
Széchenyi István születésének 234. évfordulóját ünnepeltük Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székháza előtt, a Széchenyi téren. Az eseményen anyaországi és határon túli közéleti, tudományos és kulturális szereplők és a Széchenyi család tagjai vettek részt, hogy leróják tiszteletüket a „legnagyobb magyar” előtt.
Koszorúzás a Széchenyi-szobornál
Az ünnepség a Széchenyi-szobor megkoszorúzásával kezdődött. A jelenlévők közösen énekelték el a Himnuszt, majd Szemereki Zoltán, a Széchenyi Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében kiemelte: „rég nem látott érdeklődés övezte az idei megemlékezést, amely azt jelzi, hogy Széchenyi öröksége ma is élő és irányt mutató erő a magyar nemzet számára.”
Prof. Dr. Kecskeméti Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja emlékeztetett arra, hogy az Akadémia idén ünnepli fennállásának 200. évfordulóját, amely szorosan összefonódik Széchenyi István életművével. „Az Akadémia nem pusztán tudós közösség, hanem a nemzet szellemi felemelkedésének bástyája – olyan intézmény, amely Széchenyi víziójából született” – hangsúlyozta.
A szobor jelképisége is szóba került: a kard és az irattekercs a fegyver és a szellem kettősségét jeleníti meg, a mellékalakok – Neptunus, Ceres, Vulcanus és Minerva – pedig Széchenyi sokrétű munkásságát idézik meg: a vízszabályozást, a közlekedés fejlesztését, a mezőgazdaság korszerűsítését, az ipar támogatását és a kultúra pártolását.
Ünnepi emlékülés az Akadémia Felolvasótermében
A koszorúzást követően az ünneplők az Akadémia Felolvasótermében folytatták az emlékezést. Az emlékülést Szemereki Zoltán, a Széchenyi Társaság elnöke nyitotta meg, majd külön köszöntötte a jelenlévőket: Prof. Dr. Hudecz Ferenc alelnök urat és Prof. Dr. Kecskeméti Gábort, az MTA rendes tagját, az Akadémia jubileumi ünnepségsorozatát előkészítő bizottság elnökét, az ELTE Irodalomtudományi Kutatóintézetének igazgatóját.
Az ünnepi előadást Kecskeméti Gábor tartotta „Felelősség a nemzetért gróf Széchenyi István példáján” címmel. Gondolatai rámutattak arra, hogy Széchenyi minden döntését áthatotta a nemzet jövőjéért érzett felelősség, amely ma is időszerű útmutatás a közélet, a tudomány és a társadalom számára.
A professzor Széchenyi 1842. évi a Varázshatalom kiállítás című akadémiai szónoklatából idézett:
„Kritikusai „nem birták felfogni, a’ teendők olly hosszú sorábul mikép lehete éppen egy tisztán philologiai intézetet szemelni ki előlegesen, ’s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt ugy szólván fecsérleni el. […] nyelvterjesztő tanodákat kellett volna […] inkább állítni, mint philologiai tudós társaságot alkotni, tanítókat képezni inkább, kik elszélesztve a’ hon külön ajku népségei közt a’ magyar nyelvet terjeszték vala, mintsem olly intézetet szerkeszteni, melly egyedül tudósokat egyesít, ’s egyedül szógyártókat nyugpénzel”. <-> „Könnyebb volna, elhiszem, s hasonlíthatlanul kényelmesb, s sokkal kevésb fáradsággal s előzvényekkel járó, ha úgy, quia sic volo sic jubeo [mert így akarom, így parancsolom], a honnak már minden lakosa rögtön magyarrá is válnék, vagy ha már azért magyarrá vált volna, mivel három, négy nyelv mellett szólani még magyarul is tud. Ily kényelmesen a dolog azonban nem megy; mert valamint egyetlenegy kiképzett emberi velőben több magához vonzó, több magában elolvasztói erő van, mint ezer üres vagy zagyvateli főben, éppen úgy terjeszthet nemzetiséget is egyedül felsőbbség és semmi egyéb; midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, melyekkel jól irányozva – megengedem – ezer csatát lehetne nyerni, nemcsak hogy egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de éppen ellenkezőleg a lehető legaggasztóbb veszélybe bonyolítják azt, hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok háttérében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma.”
Prof. Dr. Kecskeméti Gábor kiemelte, hogy e szónoklatról írt elhangzásának 100. évfordulóján az antifasiszta szellemi népfrontra törekvő Magyar Nemzetben 1942. nov. 27-én a könyvtáros, filozófus, szellemtörténész, az 1945-ben Buda ostrománál halálos sebet kapott Joó Tibor.
A cikk szerzője akkor így fogalmazott:
„Széchenyi előtt világos volt, hogy korának a népnemzet és nemzetállam eszméire alapított nacionalizmusa milyen végzetes következményekkel járhat hazájára és nemzetére. Korának elvilágiasodott és politizált nemzetiességével s romantikus hatalmi állameszméjével szemben [|| náci ideológia] az ősi magyar keresztény és humanista nacionalizmust igyekezett fenntartani és azt a régi eszélyességet az államvezetésben, mely a soknépű országot ezer éven át együtt tartotta. [= Hungarus-tudatú patrióták.] Ö volt az egyetlen, aki […] a nemzetiség lényegét nem tévesztette össze az etnikummal, hanem egy erkölcsi-szellemi mozzanatban látta, melyben bármiféle népi származású egyesülhet, s az államiságot a társadalom észszerű, szövetkezett szervezetének tekintve, azt érzelmileg is a patriotizmus régi közös alapjára, nem az újfajta nacionalizmus elkülönöző türelmetlenségére és hatalmi elvére akarta alapozni. Sajnos, az ország eddig testvéri egyetértésben élt népei mind az új eszmét fogadták el. Széchenyi volt az egyetlen, aki szörnyű világossággal látta, hogy ez az eszme hova vezet. Gondolatai nem a történeti-politikai helyzet kényszerítő szüksége alatt préselődtek ki, nem a taktikus félszéből fakadtak, aki menteni akar egy fenyegetett pozíciót. A legtisztább elvi dedukció eredményei e gondolatok, és forrásuk e nagy szív mély emberiességében, e nagy szellem fennkölt vallásosságában és erkölcsösségében eredt. De mikor felismerte, hogy ezek az elvek nemzete és hazája megmaradásának feltételei és biztosítékai, annál szenvedélyesebb hősiességgel vetette magát értük a küzdelembe. Ennek a hősi szenvedélynek a vészsikolya az akadémiai beszéd, melyben azt fejtette ki, miben tért el a közvélemény éppen annak a magyar nemzetiségnek a helyes és hasznos szolgálatától, amelynek szolgálatára az Akadémia alapíttatott.
A beszéd a leghevesebb ellenhatást váltotta ki. […] Így hát ennek a beszédnek politikai tekintetben semmi sikere nem volt. Igazán pusztába kiáltott szó. Mindenki úgy fogta fel, hogy Széchenyi a nacionalizmust támadta meg, holott ő volt csak az igazi nacionalista, aki szentül es áhítatosan érezte át ezt az érzést és kínzó lelkiismerettel kereste azt, ami nemzete üdvét szolgálja.”
Hosszú távon politikailag is igaza lett: „a negyvenkilences tragédia után a nemzet józanabbjai az ő szellemében tértek rá a kiegyezés útjára. Még Kossuth is elhagyta a régi utat, keresve a Duna völgy népeinek megbékélését. […] A kiegyezés utáni boldog időben, amikor látszólag minden rendbejött – ha meg nem is oldódott –, Széchenyi megint csak a szónoklatok és jelszavak hangjaiban élt, nem pedig a nemzet életében és tetteiben. De újra elkövetkezett a tragédia. S neve ekkor újra megjelent a roskadó ház falán. Mint a gyenge hívő az imával, úgy van a nemzet Széchenyivel: a veszélyben jut eszébe. Szelleme, legalább a nemzet jobbjaiban, ismét eleven erővé vált. Sőt a tragikus sorsú – tragédiájában osztozó – nagy államférfi, Teleki Pál e szellem gyakorlati politikai érvényesítésére is kísérletet tett.” Vannak olyan órái a nemzeteknek, mikor a kevesek igazolják őket. „Bármennyire is iszonyodunk lassanként ennek az agyonkoptatott, üressé öblögetett és hamis értelmezésekkel is meggyalázott kifejezésnek a használatától, mégis arra kell hivatkoznunk, hogy Széchenyi tartotta meg azt a magyar nemzeti magatartást, amit Szent Istvánról nevezünk, s tartotta egy ezzel szögesen szembeforduló koráramlat áradatában. Hallatlan jelentősége, hogy nemzeti érzésben és politikában az ősi magyar hivatástudat, a küldetésként érzett és vallott humanizmus és politikai bölcsesség szinte egyetlen őrzője és hirdetője volt a szétbomló régi áldásos haza egységének a maguk vesztére egymásra támadó népei közepett. […] Mert a »legnagyobb magyar« éppen abban látta és hirdette a magyarság lényegét, hivatását, hogy e táj valamennyi népének javáért felelősséget vállaljon és ezt munkálja. […] Az ő nacionalizmusa […] előhírnöke egy oly áramlatnak, amely meg akarja szabadítani a nemzeti érzést az elkülönözés, a türelmetlenség […] indulataitól. Ha az emberiség nemzetei nem akarnak öngyilkosságba rohanni, ennek az áramlatnak egykor uralomra kell jutni.”
– idézett a Magyar Nemzet egykori írásából a professzor úr.
Az MTA Felolvasótermében tartott idei emlékülés kulturális programjában a Ludovika Egyetemi Színpad két tagja, Takács Ferenc Ferdinánd és Tamás Domán idézték fel az 1825. évi országgyűlés eseményeit és Széchenyi naplójának részleteit, amelyek hitelesen mutatták be a Tudós Társaság – a mai Akadémia – megszületésének körülményeit.
Díjátadás – a Széchenyi Társaság 2025. évi díjazottjai
Az emlékülés kiemelt momentuma a Széchenyi Társaság 2025. évi díjainak átadása volt. A diplomához tartozó emlékérmet Buday Miklós, a Társaság elnökségi tagja, a Széchenyi Alapítvány elnökének alkotása díszítette.
A díjazottak méltatását és laudációját a Társaság vezetői és tagjai tartották.
Az elismerésben részesültek:
- Dr. Eszter Birck Hopkins, a Széchenyi-hagyaték gondos megőrzéséért, kezeléséért és megmentéséért.
Laudálta: Kőrösiné Dr. Merkl Hilda - Dr. Barna Attila Ph.D., a Széchenyi István Egyetem tanszékvezetője, az egyetemi hallgatók Széchenyi-ismeretének bővítéséért.
Laudálta: Szemereki Zoltán - Nyíri Szabolcs, építőmérnök, a Magyar Út- és Vasútügyi Társaság elnöke, a hazai közlekedés fejlesztésében betöltött szerepéért.
Laudálta: Kolozsi Gyula - Vígh Róbert, nagycenki származású Széchenyi-relikvia gyűjtő, a hagyaték gazdagításáért és megőrzéséért végzett önzetlen munkájáért.
Laudálta: Dr. Kőrösi Mária
Élő örökség
Az ünnepség zárásaként a résztvevők közösen állapították meg: Széchenyi István szellemi öröksége ma is élő valóság, amely képes összekapcsolni a múltat a jelennel, és irányt mutat a jövő generációinak. Széchenyi példája ma is tanít: felelősségvállalásra, tudásra és a haza iránti elkötelezettségre.
