Tisztelt Hölgyeim, Uraim! Kedves Versenyzők!
Köszönöm a megtisztelő meghívást és a felkérést a köszöntő elmondására. Sok év óta részese vagyok a Kossuth Szövetség, az Országos Széchenyi Kör által, és a Széchenyi Társaság közreműködésével szervezett szónoklatversenyeknek, gratulálok a szervezők állhatatos munkájához, hiszen munkájukkal édes anyanyelvünket szolgálják, és hozzájárulnak a szónoklat művészetének ifjúság felé közvetítéséhez.
Három idézetet hoztam erre az ünnepre, amelyre oly sokan eljöttek, hosszabb ideje készültek.
Az egyik egy bíztatás, amely Széchenyi István 1842. november 27.-én „A Magyar Akadémia körül” című előadásából származik.
„…dolgozzunk rendíthetetlen állhatatossággal…nyelvünk lehető legmélyebb s legtágabb kifejtésén,…kimondhatatlan varázzsal jár a rövid, szabatos, gazdag nyelv,…kimondhatatlanul drága kincs, mert magában rejti a nemzeti fennmaradásunk zálogát. Őrizzük tehát e kincset, tisztelt tudós társaság, s ápoljuk soha nem lankadó hűséggel,…”
A másik egy vallomás, amellyel, akik ma itt vagyunk, biztosan mindannyian egyetértünk, és amely 85 évvel később került ki Kosztolányi Dezső tolla alól, aki az „Ábécé a magyar nyelvről és lélekről” című írásában a következőt hagyta ránk:
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható.”
A bíztatás és vallomás után látva a versenyzők arcán a verseny izgalmát, már csak a harmadik idézet van hátra. Kerényi Lajos piarista atya a Krisztinavárosi templomban a hittan oktatása mellett az emberek közötti közlekedésre, helyes magatartásra is nevelt bennünket, ma is hallom, ahogy mondja nekünk:
„ha sok emberhez beszéltek, három dologra figyeljetek, álljatok úgy, hogy jól lássanak, jól nyissátok ki szátokat, hogy halljanak, és legyetek rövidek, hogy szeressenek!”
Ezért itt befejezve, sikeres napot és az enyémnél kisebb lámpalázat kívánok!
Köszönöm a megtisztelő és türelmes figyelmet!