Tisztelt Közgyűlés, tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Meg lesznek lepve, mert a „Széchenyi, a sportember” előadást Széchényi Ferenccel, a legnagyobb magyar édesapjával kezdem.
Meggyőződésem, hogy az apa hatása végig kíséri István életét, ennek számtalan példája van. Ezekből csak egyet emelek ki, azt a levelet, amelyet az akkor már 64 éves apa 1817. május 16-án írt fiának, annak hosszú utazása előtt, félvén, hogy „… én távolléted alatt Istenemtől elszólíttathatom – ennek következtében nem láthatlak többé…” és ebben a levélben az apa és fiú csodálatos kapcsolatát érezhetjük, István talizmánként hordja magával haláláig.
A levélben a sok megfontolni való között így is inti fiát: „…nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót…”. Ez az intelem végig kíséri a teste épségéről gondoskodni kívánó és a fizikai aktivitással teli életet élő Istvánt.
Széchenyiről nem úgy kell gondolkodnunk, hogy úgy volt sportoló, ahogy ma a sportolókat sportolóknak gondoljuk. A sport szó akkoriban még gyakorlatilag ismeretlen volt, annyira, hogy az 1838-ban a Magyar Tudós Társaság által kiadott, Vörösmarty és Toldy által írt előszóval méltatott szótár sem tartalmazza. Széchenyi is csak két alkalommal használja angol szövegkörnyezetben.
Mégis azért fontos Széchenyinek ezt az oldalát, amit mi sportolónak nevezünk, megismerni, mert Ő ezen a téren is példát mutat nekünk. Ő maga soha nem hirdette magáról, hogy sportoló lett volna, de tettei és írásai abban a korban születtek, amelyben a testnevelés, a fizikai aktivitás gondjait még nem dolgozták fel. Írásaiban rendszerbe foglalt testnevelési elveket, programokat nem lehet találni, de az életművet áttekintve összességében ki lehet rakni egy mozaikképet, amelyre mondható, hogy testnevelési program.
Műveiben az önvizsgálódásról, a test és lélek összefüggéséről ír, és legfontosabbnak tartja a jövő nemzedék nevelésének gondját.
Gyermekkorával – visszatekintve – elégedetlen, hogy Ő, a gazdag sarj a négy fal közé, szűk, nedves szobácskába bezárva a tanulással van elfoglalva, míg a „parasztgyerkőcék …a tiszta leget szítták…”
Gyermekként vadász szeretett volna lenni, „de nem valami tudós vadász, ki az erdőzethez is ért, hanem egy reggeltől estig kalandozó puskás korhely.”
Legelső művében, a Lovakrul-ban ír gyermekkora eredményvágyairól, egy csukát fogtak, amit legalább 20 fontosnak tartottak, pedig nem volt több 11 fontnál, kár, hogy megmérték, pedig „csendes lelki esmerettel legalább 18 fontnyinak nyomhattuk volna belé meséinkbe.”
Gyermekkor emléke az is, hogy erősnek képzelte magát, „odahaza …hízelgő cselédektől környezve és rossz példák elkerülése végett izolálva tartva ugyan miképpen nyílhattak volna fel szemeim?…Ha nyilvános tanodába járok…hogy tanulótársaimmal kontaktusba jöjjek s ezeknek nagyobb része néha-néha…földhöz vág, sőt ütlegekkel is megtisztel, élhettem volna-e azon kéjábrándban?”
A gyermekkori tapasztalatokkal rendelkező Széchenyi Istvánt a harci élmények jelentősen megváltoztatták.
Ő a test gyakorlását mindenféle élőlény szempontjából nézi és átveszi a gimnasztika szót a német nyelvterületről. Amikor például a vizsgálódása középpontjában a ló áll, akkor is az emberi testi nevelés problémáival néz szembe.
Felveti, „hogy a szüléktől való eltávozás még szembetűnőbb oly embereknél, akik már kisded koruktól fogva valamely gimnasztikában rendesen és folyvást gyakoroltatnak”.
Megállapítja, hogy „a gimnasztikának nemcsak a test minéműségére és mozdulására, hanem a lelki tulajdonságokra is leghathatósabb befolyása van, […] És csak nem minden, ami az erkölcsi és testi leendőségünket illeti a rendesen folytatott gyakorlástul függ”.
Érdekesek a gyerekei neveléséről írottak: „Én gyermekeimet nem is fogom semmire kényszerítni,[…] Ha elevenek, erős testalkatúak, pezsgő egészségűek, bizonyosan nem fognak választani semmi olyast, hol főképp a lélek működése szükséges, hanem okvetlenül olyasvalamit, ami a testnek kifejtésére szolgál”.
Figyelemre méltók a társadalom kötelezettségéről írottak: „A lakosok testi és lelki szebbítése, ím ez és csak ez lehet a kormányok legfőbb feladata. Minden mellékes tekintet e fő cél által háttérbe szoríttatik”.
Ugyancsak rámutat a hazafiságra nevelt Széchenyi István fiaival kapcsolatos hazafiúi kötelesség szem előtt tartására: „A szellemet és testet fiatal korban kell alkalmassá tenni minden szolgálatra a haza érdekében… Az én ifjaimnak úgy kell neveltetniük, hogy gyermekkoruktól fogva hozzászokjanak minden szenvedélyüket hazájuk dicsőségének és boldogulásának alárendelni..” Gondoljuk csak el, 28 éves, amikor ezt írja!
Sok évtized tapasztalatával így vélekedik: „Egészségtől viruló egyén, ugyan van a világon ennél kellemesebb látvány? Igen, van, és valjon mi az? Egészséges család! Minél csak az egészséges község gyönyörűbb, midőn egészséges nemzet mennyekbe ragadó tünemény!”
Széchenyi István-mai szóhasználattal-sporttevékenységének, fizikai aktivitásának csak rövid, és nem minden általa gyakorolt, vagy támogatott sport áttekintését teszi lehetővé az előadás rendelkezésére álló idő.
A lovaglás, a vívás, a lövészet természetes volt egy, hosszú éveken át katonai szolgálatban álló, háborúedzett férfi esetében. Itt most csak annyira térhetünk ki a lovaglással, lóversenyzéssel összefüggésben, hogy tudnunk kell hosszú, évekig tartó küzdelméről a lóversenyzés hazai bevezetése ügyében, amíg 1827. június 6-án Pesten megrendezhetik az első lóversenyt. Rá jellemző, és állhatatosságára, hogy bár évekig nem kap engedélyt a kancelláriától, az uralkodótól a versenyeztetésre, ezért, hogy a lótenyésztés továbbra is fejlődhessen ezekben az években is, a kopóval való vadászat (kopászat) felé fordult, hiszen kopóval vadászni csak jó lovakkal lehet. Rendszeresen látogatja a Pest Nemzeti Vívóiskolát és a lövöldét, mindkettőben rendszeresen gyakorolja magát.
Úszni 28 évesen tanul meg „…mód nélkül sok vízivás …után”. Utazásai alkalmával is rendszeresen úszik, az itthoni mindennapjainak is része, a Császár fürdőtől az épülő Lánchídig gyakorta leúszik.
Széchenyi a gyaloglás, a turistáskodás terén is példamutató, kis túlzással mondható, hogy korának legkiválóbb turistája, hiszen a hazai tájak mellett az Olymposon, a Pireneusokban, Szicilia szigetén, Franciaországban tett meg gyalogosan jelentős távolságokat. Ezen gyaloglásokról szóló naplóbeszámolóinak külön érdekessége a sok elmélkedés, töprengés.
Az evezés az a sportág, amelynek hazai megteremtése kizárólag Széchenyinek köszönhető, ez olyannyira ismert, hogy még az evezés nemzetközi irodalma is számon tartja „Az evezés világtörténete” című, angol nyelven megjelent (1991-ben) könyvben. Miután Angliában megtanult Wesselényi Miklóssal együtt evezni, rendelt egy evezős csónakot, amely 1826-ban megérkezve lehetővé tette számára, hogy ezt a szép és egészséges sportot népszerűsítse, hogy híveket toborozzon. 1827. május 16-án két angol barátjával Bécsből Pozsonyba evez, ez a hazai evezés történetének első sportteljesítménye. Neki köszönhető az első csónakház, amelyet akkori szóhasználattal Csónakda-ként Barabás Miklós rajzon megörökített 1843-ban. Ő hozza létre az első evezős egyletet 1841-ben.
Rá és akaraterejére jellemző a következő idézet: „Éjfélkor egy kis bárkán elindultam Fiuméból – én magam eveztem. Reggel 6 órakor megérkeztem […] jelentéktelen kikötőjébe – aztán gyalogszerrel Albonába.”
Fontosnak tartom, tisztelt Hölgyeim, Uraim, hogy egy olyan idézettel (amely 1848. június 14-én kerül naplójába, amikor pedig már a politikai hangulat izzó zárjam az evezés Széchenyi Istvánnak köszönhető hazai megszületésének rövid összefoglalóját), amely ismételten mutatja a sportszervező Széchenyi állhatatosságát: „Csónakon átviszem a minisztériumot a Dunán.”
A labdajáték (amely Széchenyi korában a teniszjáték ősének számít) mindig örömöt jelentő elfoglaltságot jelentett Széchenyi Istvánnak, szenvedélyes és jó játékos volt. Ezt nem csak a saját feljegyzései igazolják, hanem Wesselényi naplója is erről tanúskodik: „Együtt mentünk el a Ball-Hausba. Megvallom, eddig ezen igen szép s nagyon egészséges játékról tiszta ideám se volt. Széchenyi jól játszik.” Londoni, párizsi tartózkodásai során is szívesen játszik A gyakorlás mellett Széchenyi állandó labdaház létrehozását is kezdeményezte, támogatta, annyira, hogy 1833. áprilisban 4000 forintot tett le a labdaház építésére. Sport aktivitását mutatja, hogy még 1846 nyarán (55 éves!) is beszámolt labdázásról, amikor 3 játszmát is nyert.
Az ökölvívással Angliában ismerkedik meg 1822-ben. Tapasztalatait sokkal később írt művéből, az Önismeret-ből ismerhetjük meg, Őt inkább az „öklözés” elmélete érdekelte, és végigvezet bennünket, az olvasót, egy négy hónapig tartó bajnoki címvédő felkészülésén. Wesselényi angliai naplója tárja fel előttünk, hogy az ökölvívással kapcsolatos angliai élményeit Széchenyivel együtt élte meg.
A sakkozás azon sportok egyike, amely végigkísérte életét. Kortársai nem tudhatták, hogy kiváló sakk-könyv gyűjteménye van, mert a döblingi iratokkal együtt 23 sakk szakkönyvét is lefoglalták és csak az I. Világháború után, amikor a zárlat felszabadult ismerhette meg a világ a gyűjteményt. Ismeretes, hogy a sakkfeladványok nagyon érdekelték, ezt 1828-ból származó, e célból készített kéziratos füzetkéje is bizonyítja. Ő maga nem tartotta magát kiváló sakkozónak, de feljegyzései szerint heves sakkcsatákat vívott. Napi, vagy majdnem napi rendszerességgel 1852-től sakkozik. Fiait is megtanítja természetesen, Bélát magánál erősebb sakkozónak tartotta.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Dr. Cserháti László Gábor
a Széchenyi Társaság alelnöke